„Közeleg a Tél” – hangoztatják a Starkok. A mi időszemléletünk szerint szavaik nem bírnak akkora jelentéssel, mint Westeros világában. Mi tudjuk, hogy az évszakok háromhavonta rendszeresen utat engednek egymásnak, és az a ciklikusság alkotja nemcsak a bioritmusunk alapját, de lényegében az egész világ működése fekszik ezen az alapvető folyamaton. Az Ismert Világban ugyanúgy megfigyelhető a tavasz, nyár, ősz és tél váltakozása, de kevésbé kiszámítható módon: az évszakok évekig, évtizedekig tartanak, és bizonyos mértékben szélsőségek jellemzik őket. Az évek számlálását pedig az idő múlása, és nem az évszakok váltakozása határozza meg. A Fellegvárban a mesterek a napok hosszának váltakozásából meg tudják állapítani az évszakok változását. Amikor a tél közeleg, szabadon bocsátják a fehér hollókat, hogy birodalom szerte üzenjenek, az évszakok változnak (Sárkányok Tánca, Epilógus).
A nappalok és éjszakák váltakozásáért, akárcsak a mi világunkban egy nap és hold felel. A Vörös Papok hite szerint a nap összefüggésben van R’hllorral, és minden éjszaka imát mondanak azért, hogy legyőzze a sötétséget és újra felvirradjon (Sárkányok Tánca, Melisandre I). 
Míg a dothrakik úgy vélik, hogy a hold egy istennő, a nap hitvese; addig a qarthiak szerint egykor két tojás-hold volt az égen, azonban az egyik túl közel ment a naphoz, meghasadt és megannyi sárkánynak adott életet (Trónok Harca, Daenerys III). A mesterek ezenkívül megfigyelték, hogy hét mozgásban levő csillag van az égen – feltételezhetjük, hogy az azonos naprendszerben található bolygók ezek-, melyeket a Hét Istennek szenteltek. Ezeket vándoroknak (vagy kóborlóknak) nevezik (mennyire szép a magyar elnevezés: bolyongó>bolygó), így például a vörös vándor a Kovács szent csillaga (Kardok Vihara, Jon III). E hét állandóan mozgásban levő bolygón kívül időről-időre egy-egy üstökös bukkan fel az égen, ami nagyon sok mindent jelez előre a babonás népek körében, mint a vörös üstökös is tette (Királyok Csatája, Prológus). A mesterek ún. myri szemekkel képesek megfigyelni a csillagok mozgását. A bronzcsőbe rejtett csiszolt myri üvegek lehetővé teszik a távoli fények nagyítását és tanulmányázását (Kardok Vihara, Jon IX).
Egy-egy csillagcsoportosulást névvel illetnek, és ezek ismerete nagyban elősegíti a tengeri navigációt. Az ismert csillagképek a következők: a Vénasszony Lámpása, négy csillag által bekerített aranyköd; a nyugat felé hajózó Gálya; a Jégsárkány, melynek kék szeme pontosan északot jelöli (Kardok Vihara, Davos VI), míg farkát követve délre utazhatunk (Kardok Vihara, Samwell III). De létezik még a Királyi Korona, melyet a vadak Bölcsőnek neveznek; a Csődör vagy vad-nevén a Szarvas Úr; amikor pedig a Tolvaj (a vörös vándor vadak által viselt neve) a Holdszűzben van, akkor a legalkalmasabb az idő hogy a vad férfi asszonyt raboljon magának. További csillagképek az Árnyékmacska, a Hajnal Kardja vagy épp az Emse (Kardok Vihara, Jon III; Felesküdött Kard).
Északi bestiák
A kontinenseket benépesítő állatok zöme nagyjából megfelel a mi világukból ismert állatoknak, azonban a legendákban, címerekben, sőt olykor a való világban is szembe találhatjuk magunkat egy-egy egzotikus lénnyel. A Falon túli vidék egyik legnagyobb ragadozói az árnyékmacskák és a rémfarkasok. Azt beszélik, hogy az árnyékmacskák sötét szőrét világos sávok tarkítják, és a belőle készült meleg bundát árnyékbőrnek nevezik (Trónok Harca, Tyrion IV). Méretét tekintve nagyjából akkora, mint egy tigris. Látásuk kiváló, és a vér szagát mérföldekről is kiszagolják. Embert nem támadnak meg, kivéve ha az éhhalál fenyegeti őket (Királyok Csatája, Jon VII). A rémfarkasok közeli rokonai a farkasoknak, de sokkal nagyobbak és erősebbek azoknál, akár a póni nagyságát is elérhetik. A Faltól délre már nem találni egy egyedet sem. Falkákban élnek, bár vadászni leginkább egyedül mennek. Az erdő gyermekei képesek voltak csatába szólítani a rémfarkasokat (Tűz és Jég Világa, 8). A Stark-ház címerében egy szürke rémfarkas található. George R. R. Martin elárulta, hogy a nevet a pleisztocén korban élt Canis dirus fajtól kölcsönözte (angolul Dire wolf), amit magyarul óriásfarkasként neveznek. 
Nemcsak a rémfarkasok élettere szorult a Falon túlra, de mamutokat is csak azon a területen látni. A hatalmas emlős testét vastag szőr fedi, és testének éke az íves agyarok ormánya mellett. Az óriások hátasként használják a mamutokat (Királyok Csatája, Jon VII). A legendák megemlítik továbbá a jégpókokat is, de nem tudunk róluk sokat. Ha léteznek is, valószínű a Mások világához tartoznak, azért nem látta évezredek óta egy egyedüket sem. Öreg Nan meséiben az Utolsó Hőst egy csapat sápadt, kutya nagyságú pók vette üldözőbe (Trónok Harca, Bran IV).
Mitikus lények
Vannak legendás lények, a jégpókokon kívül, melyek szintén egy-egy mesében, vagy címeren fordulnak csak elő. A griffeket számos kultúra ismeri: a legendák szerint a Szárnyas Lovag legyőzte a Griff Királyt az Arryn Völgyben (Tűz és Jég Világa, 169); Tobho Mott műhelye előtt egy griff szobor őrködik (Trónok Harca, Eddard VI), Vaes Dothrakban (Trónok Harca, Daenerys IV) és Qarthban (Királyok Csatája, Daenerys II) is találhatók griff-szobrok, Sárkánykő vízköpői közül pedig sokat griff alakban faragtak ki (Kardok Vihara, Davos V). A Connington-ház címerében két táncoló griff látható, kastélyuk neve pedig Griff-fészek. Tobho Mott műhelye előtt egy másik legendás állat is áll, legalábbis szobor formájában, egy egyszarvú. Legendák beszélnek arról, hogy a kopár Skagos szigetén a harcosok egyszarvúk hátán vágtatnak a csatába (Varjak Lakomája, Samwell II), mások szerint Ib szigetének magasabb pontjain szintén élnek (Tűz és Jég Világa, 296). Az unikornis megannyi nemesi ház címerállataként ismert: a Brax-, a Doggett-, a Rogers- és a Wyndman-ház. Kétféle szfinxet tudunk megkülönböztetni: a klasszikus szfinx emberi arccal rendelkezik, oroszlán testtel és sólyom szárnyakkal, míg a valyr szfinxek sárkánytestből és női arcból tevődnek össze (Sárkányok Tánca, Tyrion II). Ahogy a mi világunkban, Westeroson is a szfinxek mindig rejtvényben beszélnek (Varjak Lakomája, Prológus). 
A mi világunkban több kultúrában megtalálható az a nézet, hogy a szfinxet képesek elvenni a hívők bűnét, és a gonosz ellen őriznek, így nagyon gyakran bejáratok közelébe helyezik el szobraikat (Stewart, Desmond: Pyramids and the Sphinx). Talán ugyanez a hit köszönhet vissza a Fellegvár bejáratát őrző férfi és női szobor esetén (Varjak Lakomája, Prológus). Hasonló keveréklény a ghisi hárpia is. A női testtel, denevér szárnyakkal, sas lábakkal és skorpió farokkal rendelkező démon az ősi birodalom jelképe volt (Kardok Vihara, Daenerys V).
Tengeri szörnyek
A tenger titokzatos mélye is számos lény legendájához adott ihletet. Mindjárt itt van a Greyjoy-ház címerállata a kraken. Azt beszélik, hogy ezek hatalmas tintahalszerű lények képesek hajókat lerántani a tenger mélyére egyetlen csápjukkal (Kardok Vihara, Daenerys I). A hajósok a Dorne-tól délre található Nyár-tenger vízéről tartják azt, hogy hemzseg a krakenektől (Tűz és Jég Világa, 235), bár sokkal valószínűbb, hogy így köszön vissza a mitológiák nyelvén, hogy Dorne déli partvidéke alkalmatlan a kikötésre. A Celtigar-ház tulajdonában pedig van egy varázskürt, mellyel krakeneket lehet megidézni (Kardok Vihara, Davos IV). Azonban mit nekünk óriás kraken, amikor valaha létezett egy hatalmas tengeri sárkány, Nagga, aki leviatánokkal és krakenekkel táplálkozott, oly roppant méretekkel rendelkezett. Miután legyőzte őt a Szürke Király, bordái között épített fel első kastélyát Ó-Wyk szigetén (Tűz és Jég Világa, 179). A krakenekkel és a tengeri sárkánnyal ellentétben a leviatánok valóban léteznek: hatalmas bálnaszerű lények (Varjak Lakomája, Samwell V). Legfontosabb ívóhelyük az Ibtől keletre található Leviatán Hangja, ami nemcsak a párzásnak, hanem az utódszülésnek is helyszínézül szolgál (Tűz és Jég Világa, 298).
Rovarok és hüllők
A mantichóra nevű rovar a Jáde-tenger vidékén él, leginkább a Mantichóra szigeten számottevő a számuk. A rovart gyönyörű színben pompázó zöld páncél borítja, íves farka végén egy méregtüske található, ami alatt rosszindulatú, emberi arcszerű mintázat található. Összegömbölyödve szkarabeusz alakját tudja felvenni. Szisszenésszerű hangot képes hallattni (Királyok Csatája, Daenerys V). A farkában található méreg azonnali halált okoz, amint eléri a szívet a vérrel (Varjak Lakomája, Cersei II). A baziliszkusz nevű hüllő ádáz ragadozó, leginkább a róla elnevezett Baziliszkusz-szigeteken és Sothoryos észak-nyugati csücskén, a Baziliszkusz-fokon élnek. Ez utóbbi helyen változatos méretben lehet rájuk lelni, akár oroszlán nagyságú példányt is látni (Tűz és Jég Világa, 285). Egyes helyeken küzdeni kényszerítik egy másik állat, például kutya ellen és fogadnak a lehetséges győztesre (Királyok Csatája, Daenerys V). A baziliszkusz mérge hirhedt méreg az Ismert Világon (Királyok Csatája, Tyrion IV). 
A braavosi Arcnélküliek egy méreggel vegyített fűszeres pépet használnak, ami a húsnak ugyan pikáns illatot ad, de gyomorba jutva őrületet idéz elő a fogyasztóban, akár egy egér is képes lenne megtámadni egy oroszlánt a hatására (Varjak Lakomája, A csatornák macskája). A gyíkoroszlán nevű hüllő a Nyak mocsaraiban lakó ragadozó. Leginkább az állóvizeket, mocsarakat, lassan hömpölygő csermelyeket kedvelik. A fogaik pengeélesek és tőrszerűek (Sárkányok Tánca, Bűzös II). A Reed-ház címerén fekete gyíkoroszlán látható, szürkészöld alapon.
Sárkányfélék
A sárkányok pikkelyes, hüllőszerű lények, két lábbal és egy pár szárnnyal. Szárnyaikat mellső lábként is használják, akár a denevérek. Éles fogakkal, karmokkal rendelkeznek. Fiókaként macska nagyságot érnek csupán el, de idővel akkorára is megnőhetnek, hogy egészben le tudnak nyelni egy mamutot. Az elpusztult egyedek csontjai olyanok mint a csillogó ónix, fogaik pedig fekete gyémántból készült tőrként merednek elő a koponyából. Csontjaik fekete árnyalatot öltenek a magas vastartalom miatt. Képesek tüzet lehelni, amit elsősorban zsákmányejtésre használnak, valamint megsütik az elejtet húst, hogy ne nyersen fogyasszák el (Királyok Csatája, Daenerys I). A sárkányfiókák csak idővel tanulnak meg a tüzet lehelni, s elsőként jó hogy a szalmát meg tudják gyújtani, azonban az olyan ősi sárkányok mint Balerion és Vhagar már követ és az acélt is meg tudta olvasztani leheletével (Tűz és Jég Világa, 39). Képesek kialakítani egy szoros köteléket az emberrel, aki felneveli őket, ugyanis állatokhoz mérten magas intelligenciával rendelkeznek. Egész életükben nőnek, amennyiben nincsenek négy fal közé zárva (Kardok Vihara, Daenerys I). A sárkányok zöme a Valyria Végzete során pusztult el, a túlélő egyedek pedig a Sárkányok Tánca nevű polgárháború során, vagy azt követően.
A sárkányoknak létezik egy legendákban szereplő változata is, a jégsárkányok. Azt mondják, hogy a Reszkető-tengeren és az északi Fehér Pusztaságban élnek, és nagyobbak a valyr sárkányoknál. Eleven jégből vannak, és szemük fakókék csillagként ragyog. Leheletük pedig olyan borzalmasan hideg, hogy az ember fél szívdobbanásnyi idő alatt megfagy (Tűz és Jég Világa, 294).
A sárkányok rendjébe tartozik a sárkánygyík, vagy más néven wyvern is. Noha szárnyakkal rendelkeznek, tüzet nem tudnak okádni, de sokkal veszedelmesebbek a klasszikus értelemben vett sárkányoknál. Legveszélyesebb fegyverük a csőrük. Akár harminc lépés hosszúra is megnőhetnek. Létezik mocsári változatuk is, ami ennél nagyobb is lehet ugyan, de természetüknél fogva lomhább mozgással rendelkeznek. A legfélelmetesebb azonban az árnyékszárnynak nevezett bestiák, mely az éjszaka sötétjébe vadászik, és ehhez alkalmazkodva a fekete pikkelye és szárnya szinte láthatatlanná teszi.
A tűzférgek föld alatti szörnyek, akik hatalmas járatokat vésnek sziklába és földbe egyaránt. A tűzokádó lények fiatal korukban akkorák mint egy gyermek karja, de felnőve irdatlan méreteket ölthetnek. A Tizennégy Láng szikláiban talált rá az emberi faj elsőként, megkeserítve az ott dolgozó bányászok amúgy is kínkeserves életét (Varjak Lakomája, Arya II).